Henri Cabannes Odisszeája, 1943-1945

 

I.  Szökés Franciaországból Spanyolországon keresztül

  1. Felkészülés az indulásra
  2. Átkelés  a Pireneusokon
  3. Átkelés Spanyolországon
  4. Indulás Marokkó felé

 

II.    Önkéntes szolgálatra jelentkezés a Légi Erőkhöz

  1. Kaszablanka és Algír
  2. Marokkó
  3. Nagybritania

 

 

I. Szökés Franciaországból Spanyolországon keresztül

 

1. Felkészülés az indulásra

 

1943 október havában, miután már második alkalommal mondtam le az École Polytechnique-ről, megkezdtem tanulmányaimat az École Normale Supérieure-ben. Első alkalommal 1941-ben-amikor a párizsi Saint-Louis gimnazium speciális matematika előkészítő tanulója voltam – vettek fel az École Polytechnique-be. 1943 február 16-án a nemzeti rádió bejelenti a kötelező munkaszolgálat bevezetését. Az 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben született fiatalembereket Németországba hívták, az ottani munkások felváltására. Egyidejűleg megkezdték a huszonnégytől harminc éves fiatalok általános összeszámlálását. Ugyanaznap este, a már megszokott gyorsasággal Londonból megérkezik a riposzt az eseményekre: „Nemet mondunk az összeszámlálásra!” Az összeszámlálás előli menekülés hihetelen méreteket ölt. A londoni franciák válasza a kötelező összeszámlálásra túltesz a korábbi  rádió kampányon. „ Ha azt akarod, hogy a háborúnak hamarabb vége legyen, ne dolgozz Hitlernek!” 1943 augusztus elsején az összeszámlálásnak ellenszegülők száma elérte a 85 000 főt. Mivel 1943-ban születtem, az éppen folyó események engem nem érintettek. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy megszakítom tanulmányaimat az École Normale-ban, s hogy megpróbálok eljutni Angliába, vagy Észak-Afrikába.

 

1943 augusztusában miután az előző hónapban megszereztem az Általános Fizika, a Differenciálszámítás és Felsőfokú Analizis bizonyitványomat, vidéki szolgálatra utaztam az Hautes-Pyrénées megyébe, Bernadets-Debas községbe, az ott gazdálkodó unokatesvéreimhez. Csodálkoztam, amikor megtudtam, hogy ebből a faluból a kötelező munkaszolgálatra berendelt három fiatal ember már Németországban van, holott a spanyol határ csak 70 km-re van. Tarbes városban, meglátogattam Denis Prunet úrat, szüleim barátját; miután elmondtam kívánságomat Észak-Afrikába történő elmenetelemről, felajánlotta, hogy titkos hálózattal hoz össze, amely rejtve segít átjutni a francia-spanyol határon; ehhez elég lesz visszatérni hozzá, ahol szállást ad míg elindulhatok Tarbes-tól. Visszaindultam Párizsba útbaejtve Marseille-t ahol apai nagyanyám lakott. Erősen bírálta tervemet mert szerinte szökésem következménye édesapám, a párizsi  Egyetem Tudomány Karának Fizika tanszék professzorának letartoztatásához vezetne. Pár napot szüleim villájában töltöttem Lecques faluban, Var megyében. Lecques falu a tengerparton fekszik Marseille és Toulon között. Véletlenül észrevettem, hogy a homokos parton, valamint a parti villáknál egy esetleges parta szállást akadályozó szerkezetek vannak.

 

Párizsba visszatérve megtudtam, hogy a bátyám két barátja, Fontanet és Baylé, mindketten az École Poytechnique hallgatói, keresnek lehetőséget arra, hogy Spanyolországba jussanak; ilyen megoldás természetesen nehezen található és szerencsém volt , hogy én ismertem egyet. Fontanet az École Polytechnique befejeztével Lourdes-ba utazott , hogy egy előbb említett titkos hálózattal lépjen kapcsolatba. Ez a hálózat azonban lebukott, így hát visszatért Párizsba és ideiglenesen a Caudron-Renault tervezőirodába ment. Ez utóbbi az Augsburgi Messerschmitt üzemeknek dolgozott. Az École Polytechnique iderendelte néhány hallgatóját a kötelező munkaszolgálat címén. Itt találkozott barátjával és évfolyamtársával Baylé-val; néhány műszaki tudományos hallgató szintén kötelező munkaszolgálatosként dolgozott ebben a tervező irodában. Amikor bátyám révén megtudta Fontanet és Baylé, hogy ismerek egy szökési lehetőséget és, hogy keresek társakat, elhatároztuk, hogy mindhárman együtt nekivágunk az útnak. Szeptember utolsó napjaiban édesapámmal együtt meglátogattuk az École Normale Supérieure igazgató helyettesét, Georges Bruhat úrat, hogy informáljuk elmenetelemről megkérve őt, hogy az École ne keressen; miután abban maradtunk, hogy pihenni mentem Dél-Franciaországba. Bruhat úr sok szerencsét kívánt; soha többet nem találkoztunk, először Buchenwaldba, majd Sachsenhausenbe deportálták. 1943 október 4-én Fontanet és Baylé eltűntek tervező irodájukból és mindhárman elindultunk az Austerlitz pályaudvarról Toulouse felé az éjjeli járattal.

 

Vierzon-nál, az éjszaka közepén, a vonat utasait ellenőrző német katona németűl felkért, hogy szálljak le mert rossz pecsét van beütve a személyi igazolványomban! Leszálltam és egy holt vágányon veszteglő üres vagonban töltőttem az éjszaka hátra lévő részét. Másnap elmentem Vierzon Kommandurá-jához, ahol jó pecsétet ütőttek a személyimbe. Visszatértem az állomásra és felszálltam a következő Toulouse-felé menő vonatra. Október 5-én 20 óra felé érkeztem meg. Mivel veszélyt jelentett vona szállodába menni, Jean Combes barátom szüleihez mentem: 80, rue du Tour-ba, (mivel a biztonság miatt semmilyen kompromitáló dokumentumot nem tartottam magamnál), kívülről megtanultam néhány címet Toulouse, Tarbes, Madrid, Kaszablanka, Algír és Brazzaville városokban. Jean Combes és szülei, akikhez váratlanul érkeztem befogadtak éjjelre. Másnap reggel újra vonatra szálltam Tarbes felé; délután értem oda , és Prunet-ékhez mentem. Megállapodtunk abban, hogy éjszakára fogadnak, reggelit adnak de a következő napon távol maradok és máshol étkezem. Előző napon Fontanet és Baylé látogatták meg őket; egy bátor fiatal házaspárnál, Baylé nővérének barátainál kaptak szállást hozzám hasonlóan, míg nem indultunk Spanyolországba. Másnap, Fontanet, Baylé és jómagam elhatároztuk, hogy kettesével sétálunk napközben, míg a harmadik egyedül marad; meggondolatlanságnak véltük, hogy három 20 éves fiatalember több napon át lődörögjön együtt Tarbes utcáin. Minden nap tehát így sétáltunk Tarbes utcáin, gondosan elkerülve a városközpontot. Egyszer elmentünk Lourdes-ba. Soha nem találkoztunk a szöktető szervezet vezetőivel, akik üzentek, hogy 1943 október 15-én, pénteken, legyünk Tarbes állomásán egyetlen csomaggal, néhány napi élelemmel. Még aznap visszaküldtem csomagként szüleimnek bőröndömet a felesleges holmikkal.

 

 

 

2. Átkelés  a Pireneusokon

 

Külön külön érkezve a megbeszélt időben Tarbes állomásra, két szeméy, valószínűleg a szervezet felelősei, elkérték a megbeszélt összeget: személyenként 3000 frankot. (egy kezdő kutató CNRS-nél havi 2000 frankot keresett havonta). A Bagničres-de-Bigorre felé tartó személyvonat már az állómáson volt; ennek a vonatnak a harmadik osztályú vagonjain minden fülkén két ajtó volt, egy egy oldalra jutott egy egy ajtó. Kinyílt egy ajtó és megkértek, hogy Fontanet, Baylé és jómagam szálljuk fel ebbe a fülkébe. A plafonon lévő lámpák el voltak tőrve és így alíg láttuk azt az egy-két személyt, aki már benn ült. A Bagničres-de-Bigorre előtti állomásnál az egyik utas kinyitotta a vágányra nyíló ajtót és megkért arra, hogy szálljunk le, amit meg is tettünk. Amikor a vonat elhaladt, kilenc szökésre váró szeméyt számláltunk két (vagy három ) vezetővel.

 

Bagničres-de-Bigorre-tól kezdődőtt a tiltott zóna ahol már  csak a németek engedélyével lehetett tartózkodni. Azonnal elindultunk a földeken és mezőkőn át. Átmentünk Sainte-Marie-de-Campan falun és egész éjjel meneteltünk. Vezetőink ekkor otthagytak minket az erdőben azzal, hogy új vezetők fognak minket irányítani az erdőn keresztül. Próbáltunk aludni 1500 m magasságban októberben. Az első éjjeli menetelés során, valamint az Aspin hágó melletti „pihenő nap” alatt megismerkedtünk a többi szőkőtársunkkal. A legfiatalabb 17 éves elzászi volt, akit erőszakkal a Wehrmacht-ba soroztak; bátran ˝dezertált˝˝és Marokkóba igyekezett, hogy a Francia Hadseregbe vonuljon be. Egy másik, sikeres felvételt nyert az École de Saint-Cyr-be; már egy hete bolyongott egyedül a Pireneusokban egy térképpel és egy iránytűvel; amint megtudta, hogy Fontanet Baylé és jómagam az École Polytechnique illetve az École Normale-ból vagyunk, megnyugodott, nagyon fáradt volt a súlyos csomagjai miatt: kabátot, tartalék cipőt cipelt,... miközben vezetőink azt tanácsolták , hogy  csak egy kis hátizsákot tartsunk meg  néhány napi élelelemmel. Nem maradt pontos emlékem a többi négy szökőtársunkról.

 

Október 16-án este új vezetők jöttek értünk és néhány óra menetelés után egy pajtához vezettek, ahol az éjszakát és az október 17-i vasárnapot töltöttük. Természtesen a legnagyobb csendben voltunk és nem mehettünk ki sehova. Vasárnap este új vezetők jőttek értünk; a legveszélyesebb útszakasz a Vieille-Aure falun való áthaladás volt, ahol egy hídon kellett átmenni. Német katonák ültek a falu egyik kocsmájánál. Egyenként keltünk át a hídon, ahányszor egy vezető – valószínűleg a falu lakója - intett nekünk. Eljutottunk egy pala kitermelő üzembe, ahol „pihentünk” reggel ötig. Újabb vezetők jöttek értünk és a hegyoldali ösvényen vezettek, a völgy keleti lejtőjén addig a területig, amely a Rioumajou menhely felett volt. A hó ezután már kezdte befedni az egész útat.

 

Október 18-a hétfő volt, 11 órakor vezetőink rámutattak a Port du Plan hágóra (2457 m magasságban), e mögött kezdődött Spanyolország  ; jelezték, hogy fél óra múlva ott leszünk és további „jó útat” kívántak nekünk. Elkezdtük mászni a havas hegyet. Eleinte a vádli-ig, majd térdig ért a hó. 14 órakor a hágó még mindig láthatáron volt de egyre lassabban haladtunk. 15 órakor, kimerülve, a hóbban hagytam hátizsákomat az élelmiszerrel; Fontanet és Baylé kitartóbbak voltak nálam, összeszedték az ennivalót! Hatan folytattuk, hárman kimerülve visszafordultak a völgybe. 16 órakor elértük Port du Pan hágót, a határt. Természetesen sem a németek, sem segédszolgálatos franciák nem őrizhették az összes hágót, különösképpen a nehezen megközelíthető hágókat, mint amilyen Port du Plan-t, amit elértünk.

 

 

 

3. Átkelés Spanyolországon

 

Spanyolországban voltunk! Nem tudtuk akkor még, hogy részesei voltunk annak a 23000 franciának, akiknek sikerült átszökni Franciaországból Spanyolországba. Leszállt az éj s a völgy mentén mentünk le, míg találtunk egy pajtát, ahol éjszakáztunk. Ruháink vizesek voltak így meztelenül aludtunk a szénában. Ez volt az első nyugodt éjszakánk mióta eljöttünk Tarbes-ból.. Másnap reggel, október 19-én tovább mentünk lefelé a Cinqueta völgyben, útunk egy hídon vezetett keresztül, amit nem lehetett elkerülni; a híd túlsó végén spanyol civil gárdisták várták a fiatal franciákat, aki hetente többször átkeltek a magas hágón. Szolgálatuk végéig maradtunk a civil gárdistákkal, majd lementünk velük Plan faluba, ahol tartós körletük volt.

 

A falu parasztjai melegen fogadtak, adtak ennivalót, kenyeret és kolbászt, mert már semmink se maradt !  A civil gárdisták bezártak szerény épületükbe, mondva, hogy néhány nap múlva a legközelebbi városba visznek, hogy találkozzunk a konzullal! Már semmink sem maradt, nem tudtunk semmiről és képtelenek voltunk tovább menni, és hová is mehettünk volna? Üres kézzel. Napközben szabadon engedtek és Plan falu parasztjai adtak ennivalót; ők is nagyon szegénynek látszottak Néhány nappal később, már nem emlékszem pontosan a dátumra, gyalog indultunk a civil gárdistákkal egy buszig, mely a városba vitt a konzulig! Ez a város Barbastro, amiről nem tudtuk, hogy 106 kilométerre volt. 12  km gyaloglás után értünk Salinas de Sin-hez, ahonnan a busz összekötötte Bielsa-t Barbatro-val. Gárdista őreink pénzt kértek tőlűnk a busz kifizetésére. Azt mondtuk, hogy nincs pénzünk; igazság szerint meg akartuk tartani azt a kevés pénzt, amink volt.

 

Erre azt mondták, hogy gyalog menjünk Barbatro-ig. Ettől nem tartottunk, mert már több éjszakai menetelésen voltunk túl Pouza-tól a Plan faluig. Így gyalog mentünk a következő faluig, ahol felszálltunk a civil gárdistáinkhoz a buszba, kik Bielsa-ból jöttek.Egy kis városban,  Ainsa-ban, hosszú időre megállt a busz és gárgistáink egy kávéházhoz vezettek, ahol a főnöktől ingyen kaptunk enni. Semmit nem kért, mivel oly kevesünk volt. Úgy tűnt, hogy ezek a spanyolok, akik napokon át etettek, hősőknek tekintenek. Lehet, hogy arra gondoltak, hogy, ha a Németország ellen megyünk harcolni, akkor Franco hatalmának végét is elősegítjük. Végül 20 óra felé Barbastro-ba értünk. Gárdistáinkkal egy régi kolostorba értünk. Amint az ajtó bezáródott, azt vettük észre, hogy nem a konzulnál, hanem börtönben vagyunk! Naivitásunk határtalan volt, de amikor észrevettük késő volt és nem tehettünk ellene semmit.

 

Börtönben voltunk ! Bejegyeztek bennünket, elkérték személyi adatainkat és elvettek mindent tőlünk, vagyis egy kevés francia pénzt elismervény ellenében, ami semmit sem ért a későbbiekben. Ezután egy nagy terembe vezettek, ahol már körülbelül 70 francia tartózkodott, de mióta voltak itt ? Fogolytársaink egy kicsit összeszorulva négy szalmazsákot szabadítottak fel nekünk. Fontanet, Baylé és jómagam két szalmazsákon feküdtünk s végig aludtuk az egy hónapig tartó Barbatro-i fogságunkat.

 

Csak azok a ruháink voltak, amelyekben átkeltünk a határon. Ezekben voltunk december 26-ig, addig a napig míg útra indultunk Malaga-ig. Ekkor a Vörös Kereszt (melyik ?) Madridban új ruhákat adott. A fogolytársak franciaországi hírek felől érdeklődtek; a feltett kérdésekből úgy gondoltuk, hogy legalább 6 hónapja vannak itt ! Ez nagyon elkeserített bennünket. Néhány mondat után, látva lehangoltságunkat, elkezdtek nevetni, mert a Barbastro-i börtönben körülbelül csak egy hónapig tartózkodhattak. Ahányszor új jövevény érkezett ugyanezt a viccet sütötték el. Érkezésünk másnapján a börtön fodrásza tetőtől-talpig megborotvált; 10 óra felé egész termünk az udvarba ment egy órára; ott egy másik nagy teremben szállásolt franciákkal találkoztunk. Ezek között a franciák között Fontanet és Baylé találkoztak az École Polytechnique-ba járó ismerős társukkal, én pedig visszontláttam Jean Beydon-t, aki bátyámmal járt együtt gimnáziumban. Jean Beydon a Saint Louis gimnáziumban az École Navale előkészítőjére járt. Az École Navale megszűnt, de a felvételi vizsgája még létezett és így ezek a diákok az École Centrale de Paris oktatását követték.

 

Barbastro börtönében sok spanyol köztársasági fogolyt is fogságban tartottak évek óta, mivel Franco tábornok hosszú évekig, haláláig, 1975-ig hatalmon maradt. A spanyol foglyok nem mehettek a franciákkal egyidőben az udvarba; az udvar egyébként nem volt elég nagy az összes fogoly egyidejű befogadására. Minden vasárnap misét szelebráltak a börtönben. A misén való részvétel kötelező volt a spanyoloknak és fakultatív a franciák részére, akik mind részt vettek, mert ez lehetőséget adott a közös terem elhagyására. Rendszeresen érkeztek újabb franciák, akik átszöktek a határon. Egyik nap megláttunk egyet három társunk közül, akik visszafordultak Port du Plan előtt.  Elmondta, hogy egyik társával lejöttek a Rioumajou menedékházba. A harmadik társuk fáradtan lefeküdt a hóban és meghalt. Ő volt az, aki felvételt nyert az École de Saint Cyr-be, mely már megszűnt de, amihez előkészítő tanfolyamok még voltak (valószínűleg a jővő előkészítése érdekében)  ; 21 éves volt! Sapone-nak hívták.

 

A börtön igazgatója rendszeresen jött és Barbastro-t elhagyók névsorát olvasta fel. Egy hónappal később Fontanet, Baylé és jómagam is az elmenők listáján voltunk. Nagyon örültünk! Kettesével megbilincselve utaztunk a  vonattal Saragosse-ig. Saragosse-ba érkezve még mindig megbilincselve gyalog indultunk a börtönbe. Ez egy modern börtön volt, ahol tizenötösével tíz négyzetméteres helységbe zártak. Az egyik sarokban egy vízcsap volt, valamint egy lyuk toalett célokra. Egy-két óra múlva szalmazsákokat hoztak de lehetelen volt egyszerre lefeküdni! Ez a pokoli helyzet három napig tartott, amiután újból vonatra szálltunk és eljutottunk a Miranda-i koncentrácios táborba.

 

A Miranda-i tábor paradicsomnak tünt a Barbastro-i purgatóriumhoz képest, majd a Saragosse-i pokol után. A tábort Franco építtette a polgári háború idején Hitler okos tanácsára. Több ezer fogoly fért el benne. Számos, sorba állított fából készült barakból állt; barakonként 120 - 130 fő fért el. Az őrzésről és a szervezésről katonák gondoskodtak. Klasszikus tábor volt, falakkal, szögesdrótokkal és őrtornyokkal. A tábort egy ezredes vezette, akinél nem érződőtt franciaellenesség. Azonban a koncentrációs táborra jellemző brutális valóság jelent meg, különösképpen az eszközök kiosztásánál: undorítóan piszkos csajka, kanál, szalmazsák és rongyos takaró, élőskődő rovarok szagával. Minden barak közepén egyik végétől a másikig egy elválasztó folyosó húzódott. A folyosó mindkét oldalán  két szinten „kis helységek”, öreg pokrocokkal eválasztva. Ezek voltak a „falak”.  Egy gyenge égő világította a folyosót: Minden „helységben” több személyt helyeztek el. Az egyik ilyen barakban foglalt helyet Fontanet és Baylé, és mert elvégezték az École Polytechnique-t a „tiszti szállásba” kerültek, ahol meglátogattam őket.

 

Egy ilyen látogatásom alkalmával találkoztam Jean Rousseau-val, akit a Lycée Saint Louis-ben ismertem meg. 1942-ban sikeresen megfelelt az École Polytechnique felvételi vizsgáján. Ő is a „tiszti szállásban” lakott. Ez a szállás Louis kapitány felügyelete alatt állt. Valószínűleg ő volt a rangidős tiszt. Elmondtam Louis kapitánynak-aki ugyanúgy fogoly volt, mint mi mindannyian, hogy én is felvételt nyertem az École Polytechnique-re, sőt kétszer is,  1941-ben és 1942-ben, s mindkétszer lemondtam, hogy az École Normale-ba járhassak. Így hát úgy gondoltam, hogy legalább annyi jogcímem van, ha nem több, mint Jean Rousseau-nak,  hogy itt lakhassak a „tiszti szálláson”. Louis kapitány, aki velünk volt Fontanet-val, Baylé-vel és jómagammal Barbatro-nál és Saragosse-nál is, megkért, hogy hozzam el a holmimat és költözzek át. Ezt azonnal végre is hajtottam könnyedén, mert alig volt holmim. Mirandában természetesen nehéz volt az élet és siralmasak voltak az egészségügyi viszonyok. Miranda az  Ebránál volt, 80 kilométernyire Bilbaotól délre, 460 méter magasságban és decembert írtunk.

 

A táboron belül azonban szabadok voltunk és egész nap sétálhattunk. Kéthetenként több száz, talán ezer személy nevét függesztették ki, akiket másnap kiengedtek. 1943 december 24-én Fontanet, Baylé és az én nevem is szerepelt a listán. December 25-én kiléptünk a Miranda kapuján és szabad emberek lettünk Spanyolországban.

 

 

 

4. Indulás Marokkó felé

 

Amint kiléptünk a Mirada táborból, az Algériában székelő Francia Nemzeti Felszabadulás Bizottság képviselői fogadtak bennünket. Végre igzi ételt  kaptunk egy Miranda-i étteremben és este vonaton indultunk Madrid-ba, ahova december 26-án reggel érkeztünk. Elvittek a Vörös Kereszt egyik központjába, ahol otthagytuk ruháinkat, melyeket október 4-e óta viseltünk, párizsi indulásunk óta. Letusolva, új ruhákban, megborotválkozva és megint jól lakottan, egy kevés spanyol pénzzel elindultunk azzal, hogy visszajövünk a Malaga felé történő induláshoz. Meglátogattam Guy Lefort-ot, volt végzős 1939-ben az École Normale-nál és, aki most a Francia Gimnázium professzora volt Madrid-ban. Az École Normale igazgatója, Carcopino és Bruhat úr, az igazgató helyettese, több hallgatót kinevezett a Madridi Francia Gimnáziumba, hogy elkerüljék a kötelező munkaszolgálatra történő behívást. Ezek a hallgatók természetesen vízummal érkeztek éjjeli kocsiban. Lefort címe egyike volt, amit kivülről megtanultam. Amikor Lefort fogadott, büszkén mondta, hogy ő és kollégái a Francia Gimnáziummal de Gaulle-hoz csatlakoztak. Miután megkérdeztem, hogy mit jelentett ez, azt válaszolta, hogy ezentúl nem Pétain-től, hanem de Gaulle-tól kapták fizetésüket! Megdicsértem ezért a szép lépésért és elmondtam, hogy ami engem illet, azután, hogy két hónapot töltöttem a spanyol börtönökben, megyek Marokkó-ba és bevonulok a Légi Erőkbe.

 

Busszal indultunk Madrid-ból és egész éjszakán át utaztunk;  A buszok kényelmesnek tűntek, de minden kényelmesnek tűnt számunkra. Hajnalban fél órat álltunk Granadá-ban, majd még délelőtt Malagá-ba érkeztünk.1943 decembert 27-t írtunk ekkor. A sok - körülbelül 1500 francia -, akik többségükben a Miranda táborból érkeztek.Más börtönből is érkeztek, valamint néhány „balnearios” hotelből és panziókbók legalább 2000 francia , aki 18 évesnél fiatalabbnak vallotta magát. Malagá-ban indulásunkig az arénákban „laktunk”, ahol szalmát raktak le matrac gyanánt.

 

Október 21-től december 29-ig hat darab két hajóból álló konvoj indult Malagá-ból. Összesen mintegy 9000 francia szökevényt szállítottak így. December 29-én a Sidi Brahim és a Lépine Kormányzó Tábornok, amely az első konvojt képezte, Malaga kikötőjében állt; Fontanet, Baylé és jómagam beszálltunk a hajókra. Délután már láttuk a spanyol partok távolodását. Indultunk Marokkó-ba! 1943 december 31-én Kaszablanká-ban Afrika földjére léptem .Így Franciaországból, Párizsból induló, s  Kaszablanká-ig tartó utunk befejeződött; 88 napig tartott.

 

 

 

 

II. Önkéntes szolgálatra jelentkezés a Légi Erőkhöz

 

5. Kaszablanka és Algír

 

1943 december 31. péntek, a Malagá-ból Kaszablanká-ba érkező két hajón lévő összes francia átmeneti táborba kerül a formalitások rögzítésére. Először az érdekeltek bejelentett adatai alapján ideiglenes személyigazolványt állítanak ki. Utána hosszasan beszámoltatnak a tisztek életrajzunkról, tanulmányainkról, a Pireneusokon történő átkelésünkről és spanyolországi tartózkodásunkról. Ekkor közlik velem, hogy alhadnagynak léptetnek elő október 18-tól, attól az időponttól, amikor átléptem a francia-spanyol határt. Az összes francia szökevény, mely a következő iskolák hallgatói voltak: École Polytechnique, École de Saint-Cyr, École Normale, École de l’Air, valamint a következő polgári iskolák hallgatói: École Normale Supérieure, École des Mines de Paris, École des Ponts et Chaussées, École Centrale de Paris, École Coloniale, azonos feltételek alapján alhadnagyi rendfokozatot kaptak.

 

Más tisztek arról kérdeztek ki, hogy adjunk tájékoztatást arról, amit figyelembe kell majd venni későbbi francia területen folyó esetleges harcoknál; megemlítettem a telepített akadályrendszert, amit láttam Lecques tengerpartjánál, valamint a part mentén lévő villáknál. Ezután aláírtam egy önkéntes szolgálatra való jelentkezést a háború idejére a Légi Erőkhőz. Ettől kezdve Fontanet és Baylé útjai elváltak az enyémtől, Fontanet a tűzérséghez és Baylé a páncélosokhoz jelentkezett. A Franciaországból érkező szökevények azt a fegyvernemet választották, amelyiket akartak. A Spanyolországból érkező csoportok mindegyikében voltak ál elzásziak, pontosabban mondva a Wehrmacht által küldött kémek; főbe lőtték őket. 1944 január 4-én hétfőn, elhagytam a tranzit tábort és a Kaszablanka-i 209-es raktárba mentem. Itt teljes katonai ruházatot kaptunk és vártuk míg Algírba küldenek. Ott ellenőrizték (a hivatalos közlönyben), hogy az École Normale-ba már felvettek és így megerősítették az alhadnagyi rendfokozatomat.

 

A Kaszablankai tartózkodásom idején meglátogattam André Moitissier úrat, édesanyám első fokú unokatestvérét. Címe azok közöttl volt, amiket kívülről megtanultam. Elmondta, hogy Marcel Boiteux, aki hallgatótársam volt az École Normale-nál, Kaszablanká-ba érkezett Gibráltár-on át néhány hónapja. Boiteux és jómagam tanulópárok voltunk az 1942-1943 oktatási tanévben és egyikünk sem tudta a másikról, hogy abbahagyni készültünk a tanulást és, hogy készültünk bevonulni az Észak Afrikai Francia Erőkhőz. Látszik ebből is, hogy mennyire titok vette körűl az ilyen terveket. Boiteux csupán két hét alatt haladt át Spanyolországon, anélkül, hogy a spanyolok elkapták volna. Ezt a teljesítményt annak köszönhette, hogy Franciaországban lezuhant amerikai pilotákat kísért át a Pireneusokon ; ezek megkeresték követségüket, miután Spanyolországba kerültek; Franco nem zárta börtönbe az amerikaikat. A követség egyik munkatársa eljött az amerikaiakért és Boiteux-ért és átvitte őket Gibraltár-ba. A 209-es raktárnál megismerkedtem Langlois-Berthelot-val. Ugyanazzal a szállítmánnyal érkezett Spanyolországba, mint én. Sikeresen felvételizett az École Polytechnique-nél 1943-ban. Hozzám hasonlóan várt az Algírba való indulásra. A Spanyolországi tartozkodását az egyik „balnearios-ban” töltötte, mert 17 évesnek jelentette magát; nálamnál jobban volt informálva a Spanyolországi tartozkodási feltételekről. Végül is Langlois-Berthelot és én, vonattal indultunk Algírba, de kényelmesen , állatszállító vagonban.

 

Egy hatalmas állományú amerikai, angol és francia katonákból álló hadsereg volt Észak Afrikában és így természetesen sok gondot jelentett a szállítás: Több napon és éjszakán át, többszöri megállással zajlott az utunk. Megálltunk például Oran-ban, amit meglátogattunk. Január 16-án érkeztünk Algírba; Elmentünk a számunkra kijelöl 320-as bázisra. Ott sok újabb formalitás után megkaptuk végleges személyazonosító igazolványunkat, valamint az alhadnagyi rendfokozat hivatalos okmányát, mely március 3-án érkezett. Ahogy megérkeztem Algírba,  elmentem a Radio-Alger irodájába, hogy feladjom rejtett üzenetemet : „a tapír pofája az ég felé fordult”; ebben a rejtmondatban állapodtam meg szüleimmel és néhány baráttal, hogy jelezzem, hogy Észak Afrikába jutottam; a szüleim nem hallották a jelmondatot, de a barátaim, igen és azonnal értesítették szüleimet. Az alatt a hat hét alatt, amit Algírban töltöttem, meglátogattam Georges Darmois-t, a párizsi tudományok karának professzorát, aki akkoriban Algírban volt; megtudtam tőle, hogy Yves Rocard, aki szintén a párizsi tudományok karának professzora, szintén Algír-ban van. Oktató óráit hallgattam az École Normale első évében, amit a tudományos tagozatnál adott elő. Nála vizsgáztam júliusban a szóbeli általános fizika tantárgy bizonyítványért.Rocard úr repülőn hagyta el Franciaországot; a rádióadók specialistája volt, s az angolok  egy Lysander típusú repülőgépet küldtek érte, mely 1943 szeptember 13 és 14-e között Poitier körzetében szállt le.A Lysander gépek négy személyes, egy motoros kis repülők voltak: egy pilótával, egy géppuskással és két utassal. A Lysander az ellenállók által megadott területen szállt le, teliholdkor vagy közel hozzá. Körülbelül 640 fő hagyta így el Franciaországot Anglia irányába; ezt a számot a Pireneusokon átkelők számával kell összehasonlítani:23000, és akik lebuktak : 7000. Ezekhez a számokhoz hozzá kell adni a külföldieket.

 

Ezalatt a hat hét alatt majdnem minden nap ellátogattam az Algíri Egyetem könyvtárába. Természetesen a háború után vissza akartam térni az Ecole Normale egyetemre, hogy befejezzem tanulmányaim, nem akartam elfelejteni a matematikát, amit ott kezdtem el tanulni. A könyvtárban elolvastam és kijegyzeteltem  Hamard tételét a prím számokról és tanulmányozni kezdtem a transzcendens számokat. Vettem még Algírban egy ritkaság számba  menő művet: Henri Poincaré-tól az Égi mechanika három kötetét.Algírban meglátogattam nagybátyám, Albert Fabry-t és nagynéném, akik nagyon szívélyesen fogadtak, több ízben invitáltak, hogy náluk aludjak a Claude Bernard utcában levő villájukban, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Algír városára.Március elején Langlois-val megkaptuk a hivatalos alhadnagyi előléptetést, és az ezzel járó zsoldot visszamenőleg. Március 3-án vonatra szálltunk , s ismét Kaszablanka felé vettük utunkat, mely ugyanolyan hosszú lett személyvonaton. Kaszablankába érkezve a Repülő Személyzetet Előkészítő Központba rendeltek húsz fiatal francia növendékkel;  Mi képeztük  a következő csoportot, mely repülőgép személyzeti kiképzésben részesült a Légierőknél. Április 12-ig maradtunk Kaszablankában.

 

 

 

6. Marokkó

 

Április 13-án minden ösztöndíjas, húsz hallgató, két alhadnagy, Langlois és én  Marokkóba érkeztünk a Repülő Személyzet Gyakorló Iskolájába. Az iskolát vezető parancsnok nem találta rendjén, hogy Langlois-val együtt alhadnagyi rendfokot kaptunk, mivel soha nem voltunk katonák. Ennek alapján értesített arról, hogy a többi növendékkel együtt fogunk lakni és étkezni. Az alvás a nagy szobákban levő emeletes ágyakon nem zavart bennünket, de az a körülmény, hogy a többiekkel kellett sorban állnunk csajkáinkkal, s a marokkói katonák szolgáltak ki, mélységesen zavart.Ezek a katonák nagy megdöbbenést árultak el, hogy két tiszt a honvédekkel áll a sorban; azt gondolták magukban, hogy büntetésben vagyunk, így három nap múltán Langlois-val levettük az alhadnagyi rendfokozatunkat. Ez a helyzet igen kellemetlen volt számomra, így javasoltam Langlois-nak, hogy szóljunk a parancsnokunknak; mivel visszautasította, így egyedül mentem el a parancsnokhoz, aki belátta, hogy hibát követett el, s a tisztekhez osztott be a szállás és étkezés területén is.

 

A Marokkói Iskolában a navigátori szakvizsgát választottam. Ehhez elméleti oktatásban részesültünk, melyet oktatóink a matematika egyetemi előkészítői színtjének hívtak, de én inkább az érettségi előtti harmadik évi színtnek tartottam. Ugyanakkor gyakorlati repülést hajtottunk végre, mint navigátor hallgató, vagy mint utas, mert a diplomához 100 óra repülés volt kötelező. Leo 45-ös vagy Cessna gépeken repültünk. Légi bázisunkon az élet nagyon olcsó volt , így 90%-a a zsoldunknak zsebpénznek számított. Így minden hónapban, amint megkaptuk a zsoldot , a világhírü Mamounia luxus szállodába mentünk csapatostul enni. Churchill is idejárt annak idején pihenni. Kitűnően főztek, s ennek felelt meg az ára.Egy nap alkalmam volt találkozni Fontanet-val Baylé-vel, velük töltöttem egy napot Mogador-ban, amit azóta Essaouira-nak neveznek; engedély nélkül mentem el, melyet bizonyára nem kaptam volna meg, s visszatérésemkor derült ki, hogy repülésre írtak ki, s társaim és az oktatóm megértésének köszönhettem, hogy nem kaptam büntetést. Az oktatás vége felé Langlois, mint utas utazott egy pilóta hallgatóval; nem sikerült a földretérés, s mindketten meghaltak. Öt másik barátunkkal vittem a koporsóját Marokkó temetőjébe. Augusztus 18-án befejeződött az oktatás; osztály elsőként végeztem, ami nem volt különösen nehéz és megkaptam a navigátori diplomát.

 

Ezután szaktanfolyam következett, én a nehézbombázást választottam, amit Nagybritaniában lehetett tanulni. Így augusztus 20-án az újonnal végzettekkel, akik a nehézbombázást választották az Algír melletti Baraki raktárba mentünk. 1944 szeptember 7-én Algírból Angliába indult a hajónk. Egymást követő menetben hajóztunk, s szeptember 14-én Glasgow melletti Greenock-ban kötöttünk ki Skóciában.

 

 

 

7. Nagybritania

 

Néhány napot a London melletti átutazó központban a „Patriotic School”-ban töltöttünk. Londonban véletlenül Leclerc tábornok pilótájával találkoztam, aki másnap feladta Párizsban Franciaországból történt távozásom óta írt első levelem a szüleimnek Ugyancsak Londonban egy matematika könyvet vettem: Wittaker és Wattson: „ A course of Modern Analysis”; Nagybritaniában  egész idő alatt ezt a könyvet tanulmányoztam az Ecole Normale-ba való visszatérésemre gondolva. Emellett Nagybritaniában cikket írtam a folyamatos törtek alkalmazásáról a transzcendens számok képzésénél; a francia – angol kapcsolatok helyreállásakor elküldtem édesapámnak a cikket, aki megjelentette a „Revue Scientifique”-ban.

 

London után elküldtek Filey-ba , majd Dumfries-ba Skóciába, az „ Advanced Training Unit” –hez, ahol október 10-től december 4-ig maradtam. Ezután átvezényeltek Lossiemouth-ba, Skóciában, egy „ Operational Training Unit-hez”, ahol 1945 január 2-től március 9-ig maradtam. Itt a személyzetet képezték, s éjszaka repültünk. Lossiemouth az 58-ik északi szélességi foknál található, s mivel tél volt , így korán sötétedett, ami nagyon kényelmessé tette az éjszakai repülést. A navigátorok másodpilótaként is repültek más személyzettel. Így egy éjjel másodpilótaként szálltam fel az angolokkal, amikor leszálláskor a repülő futóműve a dörzsölődés miatt lángra lobbant, s az angolok mindannyian egyik vagy másik vészkijáraton kimenekültek. Nekem nem sikerült, mert már körbevettek a lángok. A gép, egy Wellington alumínium vázzal készült vászon borítással. A vásznat felszakítva kicsúsztam az alumíniun lécek között hála soványságomnak, közben hallottam az angol személyzetet, ahogy kérdezték egymást, hogy mi lett a „french navigator-ral”. Mindannyian megmenekültünk, de társaink a lángokat látva meg voltak győződve, hogy valamennyien bentégtünk a gépben.

 

Március 9-én Lossiemouth legénységét átvezényelték egy új bázisra, hogy a Hallifax típusú gépekre átképezzenek. Ezeken a gépeken kellett repülni hadműveletek esetén. 1945 május 5-én a Guyenne alakulathoz vezényeltek, mely egyike volt a két nehézbombázó „Szabad Francia Erők-nek”. Nagy íróniával fogadtak bennünket, s tele voltunk keserűséggel, hogy így fejeztük be a közel két évig tartó nehéz kalandunkat. Három nappal később Németország feltétel nélkül kapitulált és befejeződött a háború.

 

Németország felett szálltunk, az Északi tengerbe dobtuk az immár feleslegessé vált  bombákat. 1945 június 18-án személyzetünk részt vett a Champs-Elysées-n rendezett felvonuláson. A Yorkshire-ben található Elvington-ból indulva a megadott időpontban elszálltunk a Champs-Elysées felett, majd újra Elvington-ban leszálltunk. Júliusban a Bordeaux melletti Merignac-ban a Guyenne és Gascogne nehézbombázó egységek fogadásának előkészítésére áthelyeztek. Erről a bázisról szállt fel London felé de Gaulle tábornok 1940 június 17-én! 21 hónap távollét után Bordeaux-ból  néhány napra a szüleimhez

Párizsba mehettem. Merignac-ban előkészítettem az utolsó hiányzó vizsgámat, a racionális mechanika vizsgát.

 

A párizsi Adminisztrációs és Összesítő Központba küldtek, ahol október 21-én leszereltek,    2 év és 3 nap elteltével azután, hogy a francia–spanyol határt átléptem. Október 24-én a racionális mechanika vizsgámmal megkaptam a bizonyítványomat . Vissszatértem az Ecole Normale-ba, hogy a második, s egyben utolsó évet elvégezzem.

 

 

Fordította: Bóka Judit ( juditboka@hotmail.com )